Az élet szép, és az élet csupa öröm és boldogság, – mást sem hallok tőled, csak ezt. Kérlek, mondd meg nekem, mi az, amitől te azt látod, hogy az élet ilyen!? Én másképp látom. Az emberek keseregnek, frusztráltak és szenvednek. Inkább hasonlít az élet egy kínketrechez, mintsem egy szabad és boldog élethez. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már elegem van, hogy folyton csak várjak arra az állapotra, amit te boldogságnak hívsz. Vedd észre, hogy az a világ, amiről te beszélsz, az csak illúzió. Nézz körül és döbbenj rá a valóságra! Mutass nekem egyetlen embert, aki boldog! A terhek, melyek alatt úgy érzem, hamarosan megroppanok, kiábrándítottak az életből, és most nagyon elkeseredtem. Mit rontottam el? Mitől esett szét körülöttem minden? Már a holnapra sem merek gondolni, mert attól félek, nem lesz erőm a folytatáshoz. – ezzel Lily hangja elcsuklott, és keserves zokogásban tört ki, könnyei mélyen sebzett lelkét igyekeztek csitítani. A csalódások sora most párkapcsolati kudarcával tetőződött. Olyan események láncolata sodorta ebbe a mélységbe, melyek fölött már egy ideje elveszítette az irányítást. El sem akarta hinni, hogy mindez vele történik most meg. Ő, aki örök optimistaként ismerte magát, aki mindenkivel megértő és elfogadó volt, miképpen juthatott ide. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se bántson meg másokat, most pedig minden elfojtott fájdalma egyszerre zuhant vissza rá. A zokogás egyre csak erősödött, miközben barátnője vigasztaló karjai átfonódtak vállai körül.

• Sírj csak kedvesem, sírj! – nyugtatta barátnője csendes suttogásban, miközben meg-megsimította Lily fejét, úgy, ahogy egy anya vigasztalja szeretetre és biztonságra vágyó gyermekét.

A billentyűzet fölött ekkor megpihentek Martina ujjai. Tekintetét felemelte, majd mozdulatlanul révedt bele dolgozószobája ablakából elé táruló kert látványába. Gondolatai észrevétlenül vezették vissza életének erre a napjára, ahol ismét átjárta az az érzés, amit most a főhős, Lily karakterében jelenített meg.

’Milyen kilátástalannak tűnt az életem, mennyire elszállt belőlem minden hit. A problémáim uraltak, mintha csak egy lettem volna velük’ – tűnődött magában Martina, majd gondolatai tovább kalandoztak. ’Ott álltam egyedül, kétségbeesetten, az önsajnálattól megrészegülve. Féltem a holnaptól, féltem önmagamtól. Kiábrándultan és dühösen gondoltam az életre. Tele voltam haraggal, melyet az élet okozta sok csalódás miatt kellett elszenvednem. Borzasztó volt, de szükséges, mert minden, amivé lettem mára, ott és akkor fordult bennem. Az volt az a pillanat, amikor meghalt bennem valami. A régi Énem halt meg akkor, hogy aztán újjászülethessek, mint egy főnixmadár. Milyen különös, hogy ezt akkor nem így láttam. Pedig mennyire egyértelmű, mennyire törvényszerű igazság!’

 Ezzel a gondolattal új lendületet vett Martina, és folytatta az írást.

Hosszú percekig álltak egymás ölelésében. A zokogás lassan csillapodni kezdett, aztán Nina ölelő kezeit Lily két vállára csúsztatta, és határozott, de szeretettel teli hangon annyit mondott.

• Most pedig nagyon figyelj rám kedvesem. Nem etetjük tovább ezt a fájdalomtestet, és befejezzük az önsajnálatot. Kiválasztjuk a legszebb ruhádat, és kiruccanunk egy kicsit. Csak olyan dolgokat fogunk most tenni, amik örömet okoznak. Érted? Nézz rám, és mondd, hogy igen! Halljam!
• – préselte ki magából Lily.
• Nem hallom! Hogy mondtad? – hangzott Nina derűkeltő gesztusokkal kísért kérdése.
• Igen! – nyugtázta az ellentmondást nem tűrő kérdést, és Lily könnyes szemeiben egy apró mosoly villant fel.
• Ezt már szeretem. Gyere, öltözzünk!

Nina minden igyekezetével azon volt, hogy örömöt vigyen barátnője kiüresedett életébe. Azon a délutánon Lily megtalálta az első apró jelet, mely az életigenlés mellett szólt. Barátnőjéből sugárzó szeretet és önzetlen odaadás, reményt és hitet adott neki a folytatáshoz. Akár a népmesékben, ahol segítők kísérik a főhős küzdelmekkel teli útját, úgy vigyázott barátnője minden lépésére azokban a napokban. Elég volt gondolnia rá, ha szükségét érezte, és hűséges segítője, támasza, máris ott termett mellette. Hosszas beszélgetések és egyre több nevetés kísérte találkozásaikat. Nina életbölcsessége és a belőle áradó megmagyarázhatatlan erő, nagy hatással volt Lilyre. Különösen nagy érdeklődéssel hallgatta, Nina által ’keresőknek’ és néha ’ébredőknek’ hívott emberek történeteit, mely mögött az élet magasabb rendű értelmének felismerése, az univerzum törvényszerűségei és tanításai húzódtak. Megismerte azok alapelveit, köztük az egyik legfontosabbat, a vonzás törvényét, miszerint semmi sem érkezik hozzánk másként, mint az általunk kibocsátott érzések rezgései. A pozitív érzésekből származó magas, gyors rezgések olyan dolgokat és eseményeket vonzanak be életünkbe, amelyektől boldogok leszünk. Nina mondataiból Lily mindig erőt merített, napról-napra jobban érezte magát, és félelmei is eloszlani látszottak.

 A billentyűk ismét elnémultak, és az emlékek birodalma megnyitotta kapuit Martina szabadon szárnyaló gondolatai előtt.

’ Az erdő csendjénél semmi sem kapcsolt ki jobban. Barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy minden nap elmenjünk oda. Többnyire csak sétáltunk és lélegeztünk nagyokat az erdei környezetben, de ez is része volt annak a tanításnak, mellyel sikerült elengedni a múltat, hogy beléphessen életembe a változás. Oh, hányszor hallottam tőle, hogy a gondolataim helyett az érzéseimre figyeljek. Emlékszem, milyen sokszor megnyomorított korábban a sok gondolat, ami által hol a múlt megváltoztathatatlan fogságában vergődtem, hol pedig a jövő eseményeinek aggodalmai, kétségei gyötörtek el. Hiedelmeim vonzotta félelmek itatták át szinte minden pillanatomat. Milyen egyszerűnek tűnik ott lenni a jelenben, azt élni, érezni, ami van, nem pedig az elme képzeletének időketrecében szenvedni. Hát igen. Egyszerűnek tűnik, de amikor benne voltam, bizony sokszor kaptam magam rajta, hogy folyton arra gondolok, amit nem akarok. Egy alkalommal, amikor a barátnőm arról beszélt, hogy isteni szeretet,- és fénylények vagyunk, nagyon meglepődtem. Ez a jelenet bizonyára az egyik legfontosabb tanítás lesz a könyvemben, - vezette vissza gondolatait Martina a készülő könyv sorai közé. Igen, az a beszélgetés sorsfordító volt, hisz ott megértettem és később megtapasztaltam az elhangzottak lényegét. Csodálatos élmény volt felismerni belső fényem erejét, rátalálni a bennem élő belső bölcsre, lényegem eszenciájára, az univerzummal egylényegű önvalómra, mert ez volt a tudat ébredésének pillanata, boldogságom kapuja.’

A billentyűk egymás utáni gyors leütése máris szavakat, abból mondatokat formáltak, hogy Martina a két főhőssel felelevenítse az egykor megtörtént jelenetet.

Belvárosi sétát tettek, hogy megcsodálják az est gyönyörű fényeit, és az utca, pezsgő, élettel teli varázsából töltekezzenek. Szent Erzsébet kápolnájához érve lépteik lelassultak és a fényárban pompázó Erzsébet szobor előtt megálltak. Tekintetük végigjárta az életnagyságú alkotást, és figyelmüket hamar elnyelte az egyszerre méltósággal és szelídséggel sugárzó szobor.

• Tudod, miért vonzódunk a fényhez? – tette fel a költői kérdést Nina. - Mert tízezer napnál is erősebb szeretet és fénylények vagyunk.

Lily képtelen volt reagálni. Mindössze kikerekedett szemei árulkodhattak róla, hogy sokféle módon gondolt már magára, de fénylényként még soha. Inkább hitte magát annak, akit a tükörben látott, vagy amilyennek vágyott lenni.

• Nem is tudom! Igen? Fénylények? – szólalt meg végül óvatos és bizonytalan hangon.
• Az a szeretet vagyunk, amelyet keresünk, az öröm, amely után sóvárgunk, az élet odaadása, amelyről azt hisszük, hogy elveszítettük.

Lily érezte, itt minden szónak jelentősége van, így próbálta értelmezni a mondatot, és bölcsebbnek látta, ha csendes csodálattal tovább szemlélni Szent Erzsébetet, mintha csak a szobor témához való hozzászólását kívánta volna hallani. Aztán Nina megtörte a várakozó csendet, és így folytatta.

• Nincs ember a világon, aki ennek az ismeretnek a tudatában, fényében, képes lenne feláldozni boldogságát olyan problémáknak nevezett dolgok miatt, melynek oltárán a legtöbben ma mégis feláldozzák azt. Ha tisztában volnának az emberek azzal, hogy mennyire csodálatos létezői ők az univerzumnak, ha csak töredéke hit lenne bennük, hogy létezésük célja az örökkön-örökké tartó fejlődés, hogy mindannyiszor a tapasztalatok összességévé lehessenek,…ha ezt tudnák és hinnék, akkor csupa boldog ember népesítené be a földet.

Megérintette Lilyt ez a gondolatsor, élesen csengett vissza fejében, hogy ’szeretet és fény vagyunk’, de közben azon tűnődött, hogy itt és most kell élni, itt a földi világban kell helyt állni, és valahogy nem értette egészen, hogy miként lehet az élet sok-sok kihívását, olykor igazságtalanságát szeretettel kezelni. Eszébe jutottak a munkahelyi konfliktusok, az örökké haragos szomszédok, az önző és irigy rokonok, a hazug politikusok, és persze a párkapcsolati csalódások.

            - Nina, kérlek, mondd el, hogy közelítsek szeretettel a világhoz, ha az mindannyiszor  arcul csap engem? – tette fel tömören a kérdést Lily.

            - Vártam a kérdést, kedves Lily. Válasz helyett visszakérdeznék inkább. Szereted-e  magad?

Ismét sikerült meglepetést okoznia Ninának. Miként lehet, ennyire furcsa kérdéseket feltenni? – tűnődött megint csak Lily.

            - Hogy szeretem-e magam? De hát én nem vagyok olyan öntelt és..

            - Tudom, Lily drágám – szakította félbe Nina. Arra gondolok, hogy elfogadod és szereted-e, tiszteled és becsülöd-e magadat? Ami nem öntelt, beképzelt önimádatot jelent. Ha belenézel a tükörbe, kit látsz? Látod-e magadban az Istent? Tudod-e  mondani magadnak, hogy ’szeretem magam’?

            - Nem, azt semmiképp sem. –vallotta meg szemlesütve Lily.

            - Kedvesem, akkor, miként várhatod el a világtól, hogy megbecsüléssel és szeretettel  viszonyuljon hozzád, ha te magad sem így tekintesz magadra? Amikor elfogadjuk  magunkat, azzal Istent fogadjuk be, amikor szeretjük magunkat, azzal Istent szeretjük.     Isten mindannyiunkban ott él, és várja, hogy a szeretet nyelvén szólítsuk meg. Ahogy     Fent úgy Lent, ahogy Kint úgy Bent. Semmi nem alakul másképp kívül, mint ahogy azt    megéled belül. Ha lényedet a béke és szeretet járja át, akkor jutalmad béke és szeretet lesz. Ha érdemesnek tartod magad a bőségre, akkor jutalmad áldott jólét lesz. Ha  hálás vagy mindazért, amit kapsz az élettől, akkor az, növekedésnek indul. A te döntésed, hogy milyen gondolatokkal, érzelmekkel és értelemmel veszed magad körbe. Te vagy az óceán cseppje, ami pontosan olyan, mint maga az óceán. Te egyszerre vagy   a mindenség része és maga a mindenség is.

            - Azt mondod, Isten bennem él, és ha szeretem magam, akkor Istent szeretem? Azt  mondod, hogy egy vagyok a mindenséggel, és az én döntésem, hogy boldog leszek-e? – hangzott el összefoglalásként Lily bátortalan kérdése, remélve, hogy jól értelmezte Nina mondatait.

            - Pontosan, ezt mondtam - erősítette meg a lényeget, Nina.

Lilyt izgalommal töltötte el az új ismeret befogadása, csupán azt bánta kissé, hogy nem hallott ő hasonlókról korábban. Aztán eszébe jutott Nina egyik története, amiben egy furcsa és véletlen élethelyzet készteti az addig átlagos mindennapjait élő hivatalnokot, hogy a kényelmet jelentő illúzióvilágot feladva, megismerje az egyetlen valóságot. Lily felismerte a párhuzamokat, azaz, mindennek megvan a maga ideje, és minden történés értünk van, és ahogy azzal a hivatalnokkal, úgy most vele is, ugyanaz történik; ez a tudat ébredésének pillanata, ami az örökkévaló boldogság kapuja.

            - Hálás vagyok, és végtelenül boldog. Köszönöm, hogy vagy nekem! – fordult Lily barátnője felé, majd karjait ölelésre tárva szorosan magához húzta Ninát.

Martina úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, és minden elhangzott szóra, mintha tegnap lett volna. A tíz évvel ezelőtti események, élete legboldogabb időszakát indították el, és tették lelkes keresővé, majd beteljesítve életfeladatát, tették íróvá, hogy az embereket teljesebb és boldogabb élethez segíthesse. 

Kolonics Zoltán