Kissé kopottas farmerban, és feltűrt ujjú narancsszínű ingben bukkant fel a New Life lakópark körül kiépített sétányon, Luke. A gondosan ápolt idős özvegyember minden nap megtette az ebéd után szokásos körútját.  A kora őszi időben még kellemesen árasztotta melegét az alacsonyan úszó fátyolfelhőkön átragyogó napkorong.  Ahogy egyre rövidültek a nappalok, úgy értékelődött fel e fényes ragyogás minden pillanata Luke számára. Kezeit háta mögött egymásba fogva, komótosan lépdelt a közelmúltban felújított park mediterrán hatású kövein. Elegáns, amolyan úri tartással ballagott, tekintete inkább az ég felé szegeződött, mintsem a park lenyűgöző világát csodálta volna.  Az ősz beköszöntével mindig erős késztetést érzett, hogy sétái során újra és újra számba vegye életét, és ez most sem volt másképp. Különös természetű erő hatása lehetett ez a számvetés, hogy minden lombhulláskor megismétlődött vele. Miként a természet lassan visszahúzódik ebben az évszakban, úgy vonult vissza ő is a külvilág zajától és mélyült el belső csendjében. Évtizedek tapasztalása termékenyítette már bölcsessége magvát, és élete alkonyán különös erővel törtek fel benne az élet alapvetései. A séta minden lépése felszakított egy emléktöredéket, és az érzelmek viharos erővel söpörtek végig benne. Néha hosszú éveket ölelt fel egy-egy ilyen pillanat. Luke Bradley-t lenyűgözte ez az intelligens erő, amely képes volt egyetlen érzés formájában összefoglalni mindazt, amit hosszú évek alatt élt meg.  A hetvenes éveihez közeledő ősz halántékú férfi, átlagos emberként élte mindennapjait. Büszke amerikai állampolgár volt, aki hitte az ország függetlenségi harcának vívmányait, hitte a szabadság és igazságosság mindenekelőtt valóságát. Alkalmazkodott hát, és a legnagyobb igyekezettel próbált megfelelni környezete elvárásainak, de mindenekelőtt jó és hasznos tagja kívánt lenni nagyra becsült országának.  Az arany középutat és jó erkölcsöt követte hát, amire édesapja intette egykor, ezért elkerülte, hogy – miként mondani szokták - kilógjon a sorból. Egy postahivatal alkalmazottjaként 38 évig járt el dolgozni becsülettel, mielőtt megérdemelt nyugdíjas éveit megkezdhette.  A legszebb éveket adta a hivatalnak, hogy lemondásokkal és erőfeszítésekkel teli évtizedek gyümölcseként, mint hivatali vezető fejezhesse be pályafutását. És most öregkori számvetése során, évről-évre erősebb kétségek kerekedtek benne, hogy helyesen döntött-e. Többször megállapította már, hogy a biztonságos megélhetésnek és a látszólagos szabadságnak nagy ára volt. Bár többször is jelet kapott, hogy lelkét küldetésétől távoli utakra kényszeríti, mégsem változtatott. Elment a jelek mellett.  A kialakult vérnyomás problémája és egy lábon kihordott infarktus is ilyen jelek voltak, de nem állhatott le.  Akkoriban költözött családjával, New Jersey-be, ahol egy szerény kertes házat sikerült venniük némi jelzálogra.  Évek teltek el, és egyre több kihívás, mind több felelősség és teher nehezedett rá. Bár a sok munkáért és túlóráért járó fizetség jó volt, mégis egyre kevesebbre lett elég. Szinte megfulladt az érzéstől, ami napról-napra erősebben fonta köré hálóját.  A rendszer hálója volt ez, amely óvatos, de módszeres manipulációval építette fel csapdáját áldozatai köré, és adósította el általa az ország lakóit, ahogy őt is. Hosszú időbe került, mire felnyílt Luke szeme, és átlátta, hogy az egykor szabad országot aljas ’hiénák’ mardossák. Amikor ráébredt e valóságra, a szabad országról kialakított kép kártyavárként omlott össze benne egy pillanat alatt.  Abban bízhatott, hogy ha továbbra is teszi a dolgát, akkor tisztességes öregkorra és szerető együttlétre talál élete szerelme mellett.  Ezért hallatlan nagy erőfeszítés árán dolgozta végig Luke az előtte álló munkás éveket, hogy a majdani boldog és szabad élet vízióját megvalósítsa. És most, hogy visszatekint, fájdalmas a felismerés, hogy a vágyott szabadságot nem élhette át. Beteljesületlen álmok feszíttettek meg e víziók keresztjén. Kedvesét elveszítette, és minden, amiben hitt, lassan kiüresedett. Becsapottnak és megtévesztettnek érezte magát. A csalódás súlya egyszeriben a lelkére nehezedett és a pálmafák alatti padok egyikén megpihent. Nagyot sóhajtott, és erőt gyűjtött, hogy folytathassa útját. Pihenője közben fiatal éveire gondolt. Fiatalon túlságosan is elfoglalta a jövő és a mindennapos rutinfeladatok sora. Észrevétlen sodródott az árral.  A követendő fogyasztói magatartás telhetetlen nőni akarása őt is elragadta, és lassan a gondolkodás igényét is háttérbe szorította.  Fájdalmas volt szembe néznie a ténnyel, hogy nem figyelt arra az érzésre, amely legbelül feszítette mindvégig, ami megmutatta volna az élet igazi arcát. Szomorúság töltötte el Luke szívét, amikor arra gondolt, hogy úgy telt el az élete, hogy évtizedeken át szabadnak gondolta magát, miközben egy bérrabszolgaságba taszított és a végtelenségig kihasznált fogyasztója volt csupán egy birodalmi gépezetnek. Dühös lett azokra, akik jóhiszeműségét kihasználva, követendő példaként e képet vetítették elé. Kiábrándult a világból, mert irányítói pontosan tudták, hogy miként építsenek fel egy láthatatlan fallal körbevett, szolgalelkű tömegekből álló rendszert. Luke is elhitte akkor, hogy e falak szükségesek, mert védik és biztonságot adnak neki. De közben megfeledkezett arról, hogy ez a fal távol is tartja valamitől. A szabadságától.  A falakon belüli világ nem az ő élete volt, csupán egy illúzió, melynek építőköveit az ő hiedelmei és félelmei szolgáltatták. Luke Bradley keserűen állapította meg, hogy élete során, mindvégig megfosztotta magát attól az önkifejező szabadságtól, melyben az örökkévalóságig hivatott létezni.

Kolonics Zoltán

         Az élet szép, és az élet csupa öröm és boldogság, – mást sem hallok tőled, csak ezt. Kérlek, mondd meg nekem, mi az, amitől te azt látod, hogy az élet ilyen!? Én másképp látom. Az emberek keseregnek, frusztráltak és szenvednek. Inkább hasonlít az élet egy kínketrechez, mintsem egy szabad és boldog élethez. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már elegem van, hogy folyton csak várjak arra az állapotra, amit te boldogságnak hívsz. Vedd észre, hogy az a világ, amiről te beszélsz, az csak illúzió. Nézz körül és döbbenj rá a valóságra! Mutass nekem egyetlen embert, aki boldog! A terhek, melyek alatt úgy érzem, hamarosan megroppanok, kiábrándítottak az életből, és most nagyon elkeseredtem. Mit rontottam el? Mitől esett szét körülöttem minden? Már a holnapra sem merek gondolni, mert attól félek, nem lesz erőm a folytatáshoz. – ezzel Lily hangja elcsuklott, és keserves zokogásban tört ki, könnyei mélyen sebzett lelkét igyekeztek csitítani. A csalódások sora most párkapcsolati kudarcával tetőződött. Olyan események láncolata sodorta ebbe a mélységbe, melyek fölött már egy ideje elveszítette az irányítást. El sem akarta hinni, hogy mindez vele történik most meg. Ő, aki örök optimistaként ismerte magát, aki mindenkivel megértő és elfogadó volt, miképpen juthatott ide. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se bántson meg másokat, most pedig minden elfojtott fájdalma egyszerre zuhant vissza rá. A zokogás egyre csak erősödött, miközben barátnője vigasztaló karjai átfonódtak vállai körül.

• Sírj csak kedvesem, sírj! – nyugtatta barátnője csendes suttogásban, miközben meg-megsimította Lily fejét, úgy, ahogy egy anya vigasztalja szeretetre és biztonságra vágyó gyermekét.

A billentyűzet fölött ekkor megpihentek Martina ujjai. Tekintetét felemelte, majd mozdulatlanul révedt bele dolgozószobája ablakából elé táruló kert látványába. Gondolatai észrevétlenül vezették vissza életének erre a napjára, ahol ismét átjárta az az érzés, amit most a főhős, Lily karakterében jelenített meg.

’Milyen kilátástalannak tűnt az életem, mennyire elszállt belőlem minden hit. A problémáim uraltak, mintha csak egy lettem volna velük’ – tűnődött magában Martina, majd gondolatai tovább kalandoztak. ’Ott álltam egyedül, kétségbeesetten, az önsajnálattól megrészegülve. Féltem a holnaptól, féltem önmagamtól. Kiábrándultan és dühösen gondoltam az életre. Tele voltam haraggal, melyet az élet okozta sok csalódás miatt kellett elszenvednem. Borzasztó volt, de szükséges, mert minden, amivé lettem mára, ott és akkor fordult bennem. Az volt az a pillanat, amikor meghalt bennem valami. A régi Énem halt meg akkor, hogy aztán újjászülethessek, mint egy főnixmadár. Milyen különös, hogy ezt akkor nem így láttam. Pedig mennyire egyértelmű, mennyire törvényszerű igazság!’

 Ezzel a gondolattal új lendületet vett Martina, és folytatta az írást.

Hosszú percekig álltak egymás ölelésében. A zokogás lassan csillapodni kezdett, aztán Nina ölelő kezeit Lily két vállára csúsztatta, és határozott, de szeretettel teli hangon annyit mondott.

• Most pedig nagyon figyelj rám kedvesem. Nem etetjük tovább ezt a fájdalomtestet, és befejezzük az önsajnálatot. Kiválasztjuk a legszebb ruhádat, és kiruccanunk egy kicsit. Csak olyan dolgokat fogunk most tenni, amik örömet okoznak. Érted? Nézz rám, és mondd, hogy igen! Halljam!
• – préselte ki magából Lily.
• Nem hallom! Hogy mondtad? – hangzott Nina derűkeltő gesztusokkal kísért kérdése.
• Igen! – nyugtázta az ellentmondást nem tűrő kérdést, és Lily könnyes szemeiben egy apró mosoly villant fel.
• Ezt már szeretem. Gyere, öltözzünk!

Nina minden igyekezetével azon volt, hogy örömöt vigyen barátnője kiüresedett életébe. Azon a délutánon Lily megtalálta az első apró jelet, mely az életigenlés mellett szólt. Barátnőjéből sugárzó szeretet és önzetlen odaadás, reményt és hitet adott neki a folytatáshoz. Akár a népmesékben, ahol segítők kísérik a főhős küzdelmekkel teli útját, úgy vigyázott barátnője minden lépésére azokban a napokban. Elég volt gondolnia rá, ha szükségét érezte, és hűséges segítője, támasza, máris ott termett mellette. Hosszas beszélgetések és egyre több nevetés kísérte találkozásaikat. Nina életbölcsessége és a belőle áradó megmagyarázhatatlan erő, nagy hatással volt Lilyre. Különösen nagy érdeklődéssel hallgatta, Nina által ’keresőknek’ és néha ’ébredőknek’ hívott emberek történeteit, mely mögött az élet magasabb rendű értelmének felismerése, az univerzum törvényszerűségei és tanításai húzódtak. Megismerte azok alapelveit, köztük az egyik legfontosabbat, a vonzás törvényét, miszerint semmi sem érkezik hozzánk másként, mint az általunk kibocsátott érzések rezgései. A pozitív érzésekből származó magas, gyors rezgések olyan dolgokat és eseményeket vonzanak be életünkbe, amelyektől boldogok leszünk. Nina mondataiból Lily mindig erőt merített, napról-napra jobban érezte magát, és félelmei is eloszlani látszottak.

 A billentyűk ismét elnémultak, és az emlékek birodalma megnyitotta kapuit Martina szabadon szárnyaló gondolatai előtt.

’ Az erdő csendjénél semmi sem kapcsolt ki jobban. Barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy minden nap elmenjünk oda. Többnyire csak sétáltunk és lélegeztünk nagyokat az erdei környezetben, de ez is része volt annak a tanításnak, mellyel sikerült elengedni a múltat, hogy beléphessen életembe a változás. Oh, hányszor hallottam tőle, hogy a gondolataim helyett az érzéseimre figyeljek. Emlékszem, milyen sokszor megnyomorított korábban a sok gondolat, ami által hol a múlt megváltoztathatatlan fogságában vergődtem, hol pedig a jövő eseményeinek aggodalmai, kétségei gyötörtek el. Hiedelmeim vonzotta félelmek itatták át szinte minden pillanatomat. Milyen egyszerűnek tűnik ott lenni a jelenben, azt élni, érezni, ami van, nem pedig az elme képzeletének időketrecében szenvedni. Hát igen. Egyszerűnek tűnik, de amikor benne voltam, bizony sokszor kaptam magam rajta, hogy folyton arra gondolok, amit nem akarok. Egy alkalommal, amikor a barátnőm arról beszélt, hogy isteni szeretet,- és fénylények vagyunk, nagyon meglepődtem. Ez a jelenet bizonyára az egyik legfontosabb tanítás lesz a könyvemben, - vezette vissza gondolatait Martina a készülő könyv sorai közé. Igen, az a beszélgetés sorsfordító volt, hisz ott megértettem és később megtapasztaltam az elhangzottak lényegét. Csodálatos élmény volt felismerni belső fényem erejét, rátalálni a bennem élő belső bölcsre, lényegem eszenciájára, az univerzummal egylényegű önvalómra, mert ez volt a tudat ébredésének pillanata, boldogságom kapuja.’

A billentyűk egymás utáni gyors leütése máris szavakat, abból mondatokat formáltak, hogy Martina a két főhőssel felelevenítse az egykor megtörtént jelenetet.

Belvárosi sétát tettek, hogy megcsodálják az est gyönyörű fényeit, és az utca, pezsgő, élettel teli varázsából töltekezzenek. Szent Erzsébet kápolnájához érve lépteik lelassultak és a fényárban pompázó Erzsébet szobor előtt megálltak. Tekintetük végigjárta az életnagyságú alkotást, és figyelmüket hamar elnyelte az egyszerre méltósággal és szelídséggel sugárzó szobor.

• Tudod, miért vonzódunk a fényhez? – tette fel a költői kérdést Nina. - Mert tízezer napnál is erősebb szeretet és fénylények vagyunk.

Lily képtelen volt reagálni. Mindössze kikerekedett szemei árulkodhattak róla, hogy sokféle módon gondolt már magára, de fénylényként még soha. Inkább hitte magát annak, akit a tükörben látott, vagy amilyennek vágyott lenni.

• Nem is tudom! Igen? Fénylények? – szólalt meg végül óvatos és bizonytalan hangon.
• Az a szeretet vagyunk, amelyet keresünk, az öröm, amely után sóvárgunk, az élet odaadása, amelyről azt hisszük, hogy elveszítettük.

Lily érezte, itt minden szónak jelentősége van, így próbálta értelmezni a mondatot, és bölcsebbnek látta, ha csendes csodálattal tovább szemlélni Szent Erzsébetet, mintha csak a szobor témához való hozzászólását kívánta volna hallani. Aztán Nina megtörte a várakozó csendet, és így folytatta.

• Nincs ember a világon, aki ennek az ismeretnek a tudatában, fényében, képes lenne feláldozni boldogságát olyan problémáknak nevezett dolgok miatt, melynek oltárán a legtöbben ma mégis feláldozzák azt. Ha tisztában volnának az emberek azzal, hogy mennyire csodálatos létezői ők az univerzumnak, ha csak töredéke hit lenne bennük, hogy létezésük célja az örökkön-örökké tartó fejlődés, hogy mindannyiszor a tapasztalatok összességévé lehessenek,…ha ezt tudnák és hinnék, akkor csupa boldog ember népesítené be a földet.

Megérintette Lilyt ez a gondolatsor, élesen csengett vissza fejében, hogy ’szeretet és fény vagyunk’, de közben azon tűnődött, hogy itt és most kell élni, itt a földi világban kell helyt állni, és valahogy nem értette egészen, hogy miként lehet az élet sok-sok kihívását, olykor igazságtalanságát szeretettel kezelni. Eszébe jutottak a munkahelyi konfliktusok, az örökké haragos szomszédok, az önző és irigy rokonok, a hazug politikusok, és persze a párkapcsolati csalódások.

            - Nina, kérlek, mondd el, hogy közelítsek szeretettel a világhoz, ha az mindannyiszor  arcul csap engem? – tette fel tömören a kérdést Lily.

            - Vártam a kérdést, kedves Lily. Válasz helyett visszakérdeznék inkább. Szereted-e  magad?

Ismét sikerült meglepetést okoznia Ninának. Miként lehet, ennyire furcsa kérdéseket feltenni? – tűnődött megint csak Lily.

            - Hogy szeretem-e magam? De hát én nem vagyok olyan öntelt és..

            - Tudom, Lily drágám – szakította félbe Nina. Arra gondolok, hogy elfogadod és szereted-e, tiszteled és becsülöd-e magadat? Ami nem öntelt, beképzelt önimádatot jelent. Ha belenézel a tükörbe, kit látsz? Látod-e magadban az Istent? Tudod-e  mondani magadnak, hogy ’szeretem magam’?

            - Nem, azt semmiképp sem. –vallotta meg szemlesütve Lily.

            - Kedvesem, akkor, miként várhatod el a világtól, hogy megbecsüléssel és szeretettel  viszonyuljon hozzád, ha te magad sem így tekintesz magadra? Amikor elfogadjuk  magunkat, azzal Istent fogadjuk be, amikor szeretjük magunkat, azzal Istent szeretjük.     Isten mindannyiunkban ott él, és várja, hogy a szeretet nyelvén szólítsuk meg. Ahogy     Fent úgy Lent, ahogy Kint úgy Bent. Semmi nem alakul másképp kívül, mint ahogy azt    megéled belül. Ha lényedet a béke és szeretet járja át, akkor jutalmad béke és szeretet lesz. Ha érdemesnek tartod magad a bőségre, akkor jutalmad áldott jólét lesz. Ha  hálás vagy mindazért, amit kapsz az élettől, akkor az, növekedésnek indul. A te döntésed, hogy milyen gondolatokkal, érzelmekkel és értelemmel veszed magad körbe. Te vagy az óceán cseppje, ami pontosan olyan, mint maga az óceán. Te egyszerre vagy   a mindenség része és maga a mindenség is.

            - Azt mondod, Isten bennem él, és ha szeretem magam, akkor Istent szeretem? Azt  mondod, hogy egy vagyok a mindenséggel, és az én döntésem, hogy boldog leszek-e? – hangzott el összefoglalásként Lily bátortalan kérdése, remélve, hogy jól értelmezte Nina mondatait.

            - Pontosan, ezt mondtam - erősítette meg a lényeget, Nina.

Lilyt izgalommal töltötte el az új ismeret befogadása, csupán azt bánta kissé, hogy nem hallott ő hasonlókról korábban. Aztán eszébe jutott Nina egyik története, amiben egy furcsa és véletlen élethelyzet készteti az addig átlagos mindennapjait élő hivatalnokot, hogy a kényelmet jelentő illúzióvilágot feladva, megismerje az egyetlen valóságot. Lily felismerte a párhuzamokat, azaz, mindennek megvan a maga ideje, és minden történés értünk van, és ahogy azzal a hivatalnokkal, úgy most vele is, ugyanaz történik; ez a tudat ébredésének pillanata, ami az örökkévaló boldogság kapuja.

            - Hálás vagyok, és végtelenül boldog. Köszönöm, hogy vagy nekem! – fordult Lily barátnője felé, majd karjait ölelésre tárva szorosan magához húzta Ninát.

Martina úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, és minden elhangzott szóra, mintha tegnap lett volna. A tíz évvel ezelőtti események, élete legboldogabb időszakát indították el, és tették lelkes keresővé, majd beteljesítve életfeladatát, tették íróvá, hogy az embereket teljesebb és boldogabb élethez segíthesse. 

Kolonics Zoltán

Kitisztul a kép, s te benne látod magad.

Megért a szív, mert nincs benned harag.

Elfogadsz és elengedsz, ha te is szeretsz, megértesz.

Értetlen álltál ki próbát sokáig, mert nem értek fel e jóságig.

Sokan láttak, meghátráltak, a pofonokat csak te álltad.

Fájdalomban nem osztozhatsz, a tisztulásban magad maradsz.

Sírva néztél tükörbe, könnyek mögül láttál a lelkedbe.

Már érzed az erőt, ami haladásra késztet,

Véletlennek tűnő találkozások útjára léptet.

Már hallod a hangot, ami egyre csak azt sugallja,

Hogy vágyódó szíved ikerlángját megtalálja.

Érted fáj most minden, hogy benned kiteljesedjen.

Érted lázad tiszta éned, alakítva, ahogy remélted.

Engedd magad az árral, sodródj most bátorsággal,

Bízz és hittel haladj, a bölcs útmutatástól el ne maradj.

Benned szunnyad a hely, ébredj hát, hogy boldogságra lelj.

Kolonics Zoltán

Elcsigázott figyelemmel kísértem a felbukkanó alak útját.  A távolból is jól látható igyekezete elindította bennem a gondolatokat.  Vajon miért ilyen sietős? Honnan és hová iparkodhat ennyire, hogy lépteit így elnyújtja?  Bárhogy is legyen, szemeim ott felejtődtek az igyekvő lábak nyomában. A szapora és hosszú léptek határozott irányt adtak útjának. Gyalogszerrel ezen az erdőszéli göröngyös úton nem megszokott a sietős léptű ember. Magamon éreztem lélegzetvételét, ahogy azzal is ritmust ad tempójának. Egyre kíváncsibbá lettem, de a távolság nagy volt ahhoz, hogy adódott volna belőle akár egy köszöntés is.  Ruházata a poros úthoz kellően igazodott, még az is lehet, hogy napok óta ebben vándorolt.  Léptein tartotta tekintetét, és egy pillanatra sem csodált rá a táj gyönyörére, ami egyébként ebben a kora őszi időben varázslatos hangulattal borította a vidéket. A gödrökkel teli és kövekkel feltöltött gazdasági út, nehéz terep egy ilyen nagy lendülettel haladó embernek. A gondolatok egyre több kérdést vetettek fel bennem. Jól ismertem a környéket, hát egy pillanat alatt felmértem a lehetőségeket, miként provokálhatnék ki egy találkozást ezzel a furcsa idegennel.  Hamar összeraktam magamban egy olyan útvonalat, ahol elébe érhetek. A domb mögött húzódott egy mélyebb talajú, de rövidebb út a patak partjáig, ahová az a földút is vezet, melyen az idegen haladt. ’Ha igyekszem, talán elé vághatok’ – motyogtam magamban, és úgy döntöttem, hogy a patak fölött húzódó hídnál fogom bevárni. Ettől a pillanattól kezdve már másról kattogtak a gondolatok bennem. Nem a vándorra, hanem saját magamra irányult figyelmem. Számonkérő módon így korholtam magamat; ’ Ilyen ostoba ötletek miatt kell erőfeszítéseket tenned. Egyébként teljesen mindegy ki honnan és merre tart, tulajdonképpen miért érdekel ez téged. Jobb lenne hagyni az egészet és visszafordulni a napfénnyel teli dombtető felé.’ De a lábaim nem tágítottak az iránytól, ettől aztán a párbeszéd kisebb vitává fajult a fejemben, ahol pro és kontra érvek sorakoztak a kialakult helyzet mentén. ’ Nem hiszem el, csönd legyen végre!’ – a mondat fennhangon kicsúszott a számon, mintha valóban rendre kellett volna utasítani két veszekedő csibészt. ’ Őrület, mennyire elszemtelenedtek fejemben a szabadjára engedett gondolatatok. Jobb, ha tisztázunk néhány dolgot’ – állapítottam meg, hogy ezzel lezárhassam a kialakult vitát. Aztán egy különös érzés kerekedett bennem. Olyan volt, mintha egy figyelő is bekapcsolódott volna ebbe a monológba, és hirtelen ebből a helyzetből tekintettem magamra. Megszeppent hallgatásban érzékeltem a bennem kialakult változást.  A figyelő szerep felvétele megnyugtatott. A vita is elhalkult. Lépteim lelassultak, megálltam. Karjaimat leeresztve az égre szegeztem tekintetemet, és csak némán álltam. Földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul hagytam, hogy átjárjon a rám áradó nyugalom és béke, melynek forrását nem ismertem. Szemhéjam ellazult, arcomon kisimult a bőr. Éreztem, ahogy talpam találkozik a felázott földdel, és ahogy testemet gyengén simítja végig a langyos őszi szellő. Lélegzetem lassulni kezdett, és elmélyült bennem a csend. Azt sem bántam volna, ha örökre így kell maradnom. Teljesen átjárt egy szeretettel teli érzés, amiben semmi mást nem akartam, mint egyszerűen csak lenni. Az idő múlását nem érzékeltem, de hosszú percekig állhattam még mozdulatlanul. Már nem volt fontos, hogy az idegen miért és hová igyekszik. Találtam valamit az úton, amiért valójában egy lépést sem kellett tenni, mert az mindvégig ott volt bennem. Együtt élt velem, de csak most ébredtem rá, hogy egy vagyok vele. Figyelőként átélte velem életem minden rezdülését, sugallataival a kezdetektől segített utamon. Türelemmel várta ki a pillanatot, hogy a fejemben dúló gondolatviharok csendjében megmutathassa magát. Megértette velem, hogy én nem a gondolatom vagyok. A legbölcsebb és a felém legnagyobb szeretettel áradó létezőt ismertem fel benne, a lelket, akinek én vagyok a legfontosabb, hisz egy vagyok vele.

 'Életünk egy kalandos utazás, és a legtöbben tudatában sem vagyunk annak a csodának, melyet létezésünk útja során átélni van szerencsénk.' Ezzel a mondattal kezdte meg könyvbemutatóját Paula Stanley azon a rendezvényen, melyet a Magyarok Világtalálkozója alkalmából rendeztek meg Budapesten. A világ minden tájáról érkeztek delegációk az eseményre, ahová Paulát is meghívták, hogy Belső-Ázsiában tett utazásának élményeiből készült könyvét bemutassa.

Az emelvényen elhangzott mondata után, a színpadon elhelyezett asztal mögül felemelte a széket, és elindult vele az első sorok felé.  A színpadi háttérfények elhalványultak, a reflektorok Paula lépéseit kísérték. Végignézett több száz fős közönségén, majd leült. Több mint 80 országból érkeztek vendégek a magyarság kiemelkedő kulturális és tudományos értekezésére. Az őszülő, de kortalan írónő szemében alázattal teli szeretet ragyogott. Szelíden áradó mosolyával a jelenlévőkre hangolódott, majd elővette előre megírt bevezetőjét, és olvasni kezdett. A modern színházterem technikai berendezése kristálytisztán adta vissza Paula kis akcentussal, de szépen tagolt mondatait.

            „Repülőre ültem és elindultam a biztonságot jelentő otthonomból. Az elhatározás már hosszú ideje élt bennem, ennek ellenére mégis fájdalmas volt magam mögött hagyni mindazt, ami azelőtt oly kedves volt számomra. Családomat egy szerencsétlen baleset során elveszítettem. Mindannyian útra keltek, hogy égi vállalásaik sorát, újabb küldetésben folytathassák, én pedig megkezdhessem életfeladatom szerinti földi utazásom következő szakaszát. Az emlékezés a fájdalom súlyával nehezedik rám majd’ másfél évtized után is. A szomorúság állandósult szívemben, mióta szeretteimtől külön utakon kell járnom. Így akarhatta a sors, hogy ez megtörténjen, ugyanis életükben, soha nem hoztam volna meg azt a döntést, aminek eredménye e könyv is, melyet most itt tarthatok a kezemben. Soha nem lett volna erőm, hogy szeretteimet elhagyjam, akik talán meg sem értették volna a bennem munkálkodó vágyat, melyről ma már tudom, hogy születésem óta velem élő küldetéstudat volt. Lelkemben az egyszerű kalandokon túlmutató felfedezés élményét kerestem örökké, ami nem fért volna össze a számomra legfontosabb dolgok elengedésével. Anyaként és feleségként a szolgálatot láttam magam előtt, elfeledve mindazt, ami legmélyebb vágyaimban mindig ott munkálkodott. E vágy megvalósulásáért az életüket adták azok, akiket mindennél jobban szerettem. Életáldozatot vállaltak azért, hogy ezt az utat megjárhassam, és kutatómunkám által a magyarság, és ezzel az emberiség javát szolgálhassam. Ennek az utazásnak és a könyvben leírt minden esemény gyümölcsének ily módon tehát ők is részesei.”

A bevezető mondatok után Paula elhalkult, majd a teremben ülőkre emelve tekintetét, így szólt: „Hálát adok minden pillanatban azért, hogy életük egy részében velük lehettem. Csodálatos emberek voltak, akik még halálukkal is az irántam érzett önzetlen szeretetükről tettek tanúbizonyságot.”

Láthatóan meglepte a közönséget az őszinte közvetlenséggel elhangzott, nem szokványos bevezető. Voltak gesztusok, amiből látszott, hogy ezt a megközelítést nem egyszerű befogadniuk.

Paula a könyv fölé hajolt, lapozott néhány oldalt, és felolvasott egy bekezdést.

„Belső Ázsia egy kicsiny, 10 milliós népéhez éreztem elhívást, akiknek négyezer éves történelme, szépséggel és titokkal teli kultúrája van, ahová maga Körösi Csoma Sándor a magyar őshazát kutatva igyekezett eljutni. Az ő küldetése nem fejeződhetett be, így az utókorra maradt, hogy feltárja azt a titkot, melyet még teljességgel nem ismert szándékból, de elrejtenek előlünk. "Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn–magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe."  - fogalmazta meg Körösi Csoma kutató munkájának legfőbb célját.  Elgondolkodtató, hogy a Tarim-medencében élő ujgur emberek többet tudnak rólunk, mint ahogy azt gondolnák a Kárpát-medencében élő magyarok.  A nomád népek közül egyedül a magyarokat tekintik rokonaiknak. Az ujgurok eredetileg Mongóliában éltek, elődeik tagjai lehettek a hunok által ismert törzsszövetségnek. Ezt a helyiek is igazolták, az ujgur faluk lakói egymás után sorolták az általam is ismert szavakat. A magyar-ujgur nyelvben 4000 szópárhuzam fedezhető fel. „Az ujgur nép őslakos Ázsiában, eredetükről az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában két testvér. Tőlük származik e pusztai nép két csoportja: a kínai Hszincsiang területén élő népcsoport a „9 ujgur” népe, míg a „10 ujgur”, az onogurok Európába vándoroltak, s ők a magyarok ősei – tartja a máig is élő legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, mint távoli rokonokat.”

Paula becsukta a könyvet, szemüvegét egy gyakorlott mozdulattal levette, és könnyed eleganciával felállt.

Kedves Magyarok! Kedves Ujgur testvérek! – szólította meg hallgatóságát, akik között ott ült az ujgur delegáció is. 

Elnézésüket kérem, hogy nem tudom másképp megfogalmazni mondanivalómat, és kérem, ne ítéljék meg annak tartalmát, csak vigyék magukkal e gondolat magvát, hogy az a megfelelő pillanatban életre keljen és növekedésnek induljon. A magyarság őstörténetét tekintve, az akadémiai álláspontok szerinti ferdítések és csúsztatások sorával találkoztam a közel 10 éve tartó kutatómunkám során. Nem tisztem eldönteni, hogy a magyar tudományosság legnagyobb intézményében hozzáértő emberek ülnek-e, de azt tudom, hogy ha bármely nemzetnek a világon töredéke tárgyi és szellemi hagyatéka lenne, az a nemzet bizonyára minden lehetséges fórumon hangot adna annak, ellenben ez esetben, expedícióm és kutatómunkám jutalma az elhallgatás.  A miértekre vannak már válaszok, melynek felkutatására bíztatom Önöket. A magyarság és az emberiség sorsa kéz a kézben jár. Az a világ, amit ma annak nevezünk, mohó és pusztító, láthatóan az önmegsemmisítés felé halad. Az utóbbi évszázadokban olyan gyors szellemi hanyatlásnak lehettünk szemtanúi, amire az emberiség korábbi időszakaiban nem volt példa. Látszólag ellentmond mindez azzal a ténnyel, hogy korunk technikai vívmányai elérték az űrléptéket. De ez ne tévessze meg Önöket, mert ha mindebbe belehelyezzük az embert, akkor nincs okunk az őszinte örömre, hisz mindeközben az ember elhagyatott és elidegenedett saját életterétől, aki már nem képes harmóniában és békében élni sem önmagával sem környezetével. Hogy kapcsolódik ez hozzánk magyarokhoz? Az emberiség szebb időket is megélt. Évezredes, magas szintű kultúrák épültek ki, melyekben az ember tisztelte és megbecsülte a természet adta javakat. Örökérvényű értékeket teremtett, és mindezt képes volt átadni utódainak. A szebb időket idéző értékeket kell ismét felfedeznünk magunkban és a körülöttünk létező mindenségben. Az emberiség kulturális bölcsőjéhez kell visszatérnünk, hogy emberi fajként újjászülethessünk, és a Teremtő akarata szerint, elfoglaljuk méltó helyünket a világban.

Helyre kell állítani az igazság és az Isteni kinyilatkoztatás rendjét, a szavaknak vissza kell nyerniük a maguk értelmét! Mert az igaz-ságból sem elvenni, sem hozzá tenni nem lehet, mert abból a gaz-ság vagy csak az iga marad.  Az igazság önmagában is sziklaszilárdan áll. Azt semmilyen írás, egyezmény vagy alku meg nem másítja. Utazásom legnagyobb felfedezése ennek az igazságnak a felismerése.  Ráébredtem emberi önvalóm legmélyebb rendeltetésére, egyéni és nemzetközösségi misszióm fontosságára. Le kell vetkőznünk az önkény adta dogmákat és hiedelmeket, új megközelítésekre van szükség, és ehhez kézenfekvő, hogy visszatérjünk gyökereinkhez, hogy új, egészséges hajtásokat tudjunk hozni. A népek és nemzetek többsége mára elvesztette hagyományait és gyökereit, amiből táplálhatná a jövő nemzedéket. Kevés olyan nép él a világban, amelyik együtt él hagyományaival, és képes előhívni ősemlékezetét. A legújabb régészeti, antropológiai, nyelvészeti és DNS kutatási eredmények azt mutatják, hogy nagy múltú, dicső nemzet vagyunk, és bizonyára fontos szerepet töltünk be az újkori megújhodás folyamatában is. Népmeséink, mondáink és szimbólumrendszerünk olyan ősi tudásról árulkodnak, melyre érdemes odafigyelni. Kérem Önöket, fenntartással fogadják mindezt, mert nem meggyőzni akarom Önöket, és nem hamis kiválasztottság tudatot kívánok sugallni, de én már tudom, és a könyvemből Önök is megtudhatják, hogy a magyarság örököse egy olyan tudásnak, melyre, és amelyből felépíthető egy igazabb és szeretetreméltóbb emberi jövő.

Isten áldja Önöket! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Paula szavai mélyen megérintették hallgatóságát, néhány másodpercig felemelő csend ült még a teremben, majd az első összecsattanó tenyerek után egyre erősödött a siker elismeréseként járó taps. Az első sorokban ülők felálltak, és Paulához közeledve a kezüket nyújtották egy érintés erejéig. Az egymásra találásnak és az összetartozás érzésének együttes ereje mutatkozott meg ezekben az érintésekben. A szemekből hála és szeretet sugárzott, a szívek egyszerre dobbantak.

            Abban a percben tudta, hogy minden, amit addig gondolt a világról, tévedés volt. A világ minden öröme koncentrálódott benne egyetlen pillanatban, ami olyan erővel érkezett és járta át, hogy ehhez még hasonlót sem élt meg soha. Megerősítést nyert benne minden addig megszerzett tudás, melyet immáron saját tapasztalataként élhetett meg. Tanúbizonyságot nyert előtte, hogy létezik az a magasabb rendű akarat, ami rendezi az emberek sorsát.

            Tíz éve annak, hogy kirajzolódott körülötte egy új világ, mely észrevétlenül vette körül addig. Élte mindennapjait annak módján, ahogy azt az elvárások, megfelelések és hiedelmek világa diktálta. Külső világára figyelt, elgyötört lelke pedig tűrte a száműzetést.  Nem tudni, miért akkor, és miért éppen az a helyzet nyitotta fel a szemét, de máig él benne a pillanat élménye, amikor ráébredt, hogy létezése nagyobb értelemmel bír annál, mint amit hitt addig. Mintha aktiválódott volna akkor valami, akár egy időzítő, működésbe hozta az eseményeket. Erős késztetést érzett a megismerésre, ami örvényként húzta magával mind beljebb ebben a felfedezésben. Szüntelen keresésbe kezdett, mígnem egy alkalommal aztán meghallotta lelke hangját. A hangot, amiből oly erős szeretet áradt, hogy a boldogságtól sírva fakadt.  Az volt az a pillanat, ami elindította a szunnyadó tudatot, hogy létezésének magasabb rendű értelmét keresse. Ma már tudja, hogy minden korábbi történés az életében, erre a pillanatra készítette fel. Arra, hogy egyszer szárba szökkenjen a benne élő lélekmag, és létezése kiteljesedésében adja át magát majdan az örökkévalónak. Addig pedig az az erő mozgatja, amit egy belső késztetés folyamatosan ébren tart benne. A hit tölti ki teljes lényét, amivel sorsfeladata beteljesülését látva, megteremti szeretettel teli saját valóságát. Ráébredt, hogy minden ebben a láthatatlan, hittel teli világban dől el, azaz belső meggyőződése és hite alakítja külső világát. Az, hogy miként tekint önmagára és a világra, ebből a hitből táplálkozik. E hit által fedezi fel a világot és megalkuvást nem ismerő módon rendeli magát alá ennek a fejlődésnek. Ma már tisztán látja, hogy a teljes univerzum benne él, ezért minden változás kizárólag innen indulhat el. A változást elfogadva, bízva belső iránytűjében, sodródik a változás hozta árral. Elégedett sorsával és a hála érzése tölti be szívét. Békére talált önmagában és nem kételkedik a gondviselés jóságában. Tudja, hogy okkal történik vele minden, ezért szeretettel megteszi, amit tud, és rábízza magát a Teremtőre.

            Sokan kérdezik tőle, miért csinálja ezt. Az anyagelvű világban igazán nehéz választ adnia az ilyen típusú kérdésekre. Talán egy helyes válasz lehet rá: Hitből.

Arra kértem a jó Istent, hogy írásomat az igazság és hazaszeretet forrásából meríthessem! Kértem, vezesse kezemet, hogy a tisztelet és méltóság hangján írhassak.

Mondanivalómmal nincsenek személyes ambícióim, minden esetben a kollektív tudatosság emelése és az igazság előtörő ereje adja motiváltságomat. Hiszem, hogy eljön a pillanat, amiben mindenki tettei szerint megmérettetik, és az elszámolásnál minden teremtéssel működő lélek győzedelmeskedik a pusztítók mohó étvágya felett. Eljön ez a pillanat, és senki ne csodálkozzon sorsán, mert mindenkinek érdeme szerint adatik majd. Soha nem késő bűneinket megbánni és a valósággal szembenézni, de nem kérhetünk megbocsátást, ha az idő lejár. A tettekre most van szükség, és hiába kérleljük majd a teremtőt, kegyelmezzen. Az aradi események átszellemült és igaz lelkek leborulását igézi, követeli. Nincs helye képmutató, hitetlen sokaságra. A hamisság ideje lejárt, és igaz lelkű, tiszta fényű magyarok lépnek az első sorokba. Az emberek többsége általában türelmesen viseli a hatalom visszaéléseit. Eljöhet azonban a pillanat, amikor már nem a lehetséges kellemetlen következményeket mérlegeli, hanem kezébe veszi sorsa irányítását. A magyar nép történelme szabadságharcok sorozatából áll, ahol mindig a fennálló politikai helyzet tarthatatlansága váltotta ki a tettek szükségét! A francia forradalom kirobbantói messze nem gondolhatták, hogy az általuk elindított Európai tűz ekkora területet érint majd. A Bastille ostroma a feldühödött nép akarata szerint történt. A háttérszervezők nem vettek részt az ostromban. Az igazi bűnösök egyetlen percet sem harcoltak, mindvégig a háttérben meghúzódva figyelték az események alakulását. Amikor veszélyes lett Párizsban tartózkodni, elhagyták a várost, majd az országot is. A rémület minden családba eljutott. A felfordulás óriási volt. A feldühített nép igazságot követelt magának.  Az önkény és terror rendkívüli nyomort idézett elő. Ettől akartak szabadulni az emberek. Az ő nyomorukat kihasználva, a felbujtók célja a hatalom és vagyonszerzés volt. A királyi vagyon újraosztásánál később, elsőként álltak sorba. Amikor elcsendesedtek Párizs utcái, máris fellángoltak más városok, így Bécs és Budapest is. A budapesti események merőben különböztek a Párizsitól. A szabadság és elnyomás ellen felszólaló nemesek egyre több igazhitűt szólítottak meg, élükön Petőfi, aki ugyan nem volt nemes, de habitusa és ékesszólása tüzet gyújtott minden magyar érzelmű ember szívében. Táncsics kiszabadítása indította el az eseményeket, a többi pedig hömpölygött már tovább. Egyre sokasodtak a forradalom mellé állók, a szabadság érzése átjárta a magyar lelkeket. A forradalmi tanács úgy döntött, hogy a habsburg önkénynek véget kell vetni. Eljött az idő, hogy a rabigát lerázzuk magunkról. Messze nem gondolta volna a lenéző bécsi udvar, hogy a magyarok képesek lesznek az önszerveződésre.A trón hosszú idő óta először látszott veszélyben lenni. Elképzelni nem merték, hogy a magyar szív ilyen ellenállásba szerveződik. A hatalmát féltő előkelőségek némelyike kutyaként nyalta ugyan a habsburgok talpát, ám a tüzes virtusú magyar lelkek egybeértek, és erejük tízszerese volt a létszámukhoz mérve. A felszabadult energiák megrémítették és engedményekre késztették a pöffeszkedő habsburgokat! A magyarság szabadságharca messze a történelem legtisztább küzdelme volt. Nem találunk hasonló eseményt a népek történelmében. A Petőfi által vezetett ifjak lángja, messze felülmúlta Párizs nyomora ellen felbujtott tömegeit. A magyarság tiszta ügye kimagasló jele annak, hogy nem érdemes szabadságjogait e népnek korlátozni, mert az nem hagyja magát. Talán ma sem vagyunk messze ettől a pillanattól, annyi különbséggel, hogy ma észrevétlenül igyekeznek jogainktól megfosztani bennünket! A Budapesti események a Bécsitől is különböztek. A Bécsben állomásozó magyar vitézek létszáma miatt  nem lehetett áttörő sikerre számítani, ezért a forradalmi hangulaton kívül Bécsben nem is nagyon történt semmi. A Budapestre hazaérkező katonák adták meg a szervezettség alapjait. Az ő katonai ismeretük adta a szabadságharc vázát. Nem mehetünk el az öreg Bem apó személye mellett. A katonai szolgálatát már befejező veterán harcos, többet adott a magyar szabadságharcnak, mint 1000 más katona együttesen. A Görgeyt ért vádakat pedig el kell utasítani. A fegyverletétel nem volt kérdés. Az orosz túlerővel szemben a katonái életét mentette csupán. Belátta, hogy a felesleges vérontásnak helye nincs. Az ő katonai tehetsége, a haza szolgálatában eltöltött évtizede tiszteletet érdemel. A túlélés érdekében alkut kellett kötni a habsburgokkal. Kényszerű megalkuvás volt ez. Az erősebb katonai hatalom ráerőszakolta akaratát a megfáradt és megtört magyar katonai erőre. Az önkény és terror folytatódott, de az óvatosság mindvégig benne volt a habsburg politikában. A történelmi igazságszolgáltatás – melynek éppen itt lenne már az ideje – a habsburgokkal szemben jogos követeléseket fogalmazhat meg a magyarság javára. A legkevesebb, hogy a habsburgok köztisztelete megtörjön, mert magyarként nem tisztelhetjük elnyomóinkat! A történelem persze kényes a kiadott szemlélet fenntartására, mert korábbi nézőpontját kellene felülírnia, az pedig nehezen megy. Az aradi 13 kapitány kivégzését a leggyalázatosabb emberi bűnök közé sorolhatjuk, melyet valaha is produkált a történelem. Az ő kivégzésük a józan ész minden logikájával szemben állt. A megtorlás kegyetlenségét Haynau tervelte ki, és az ő közbenjárására hirdette ki Ferencz József. A király messze nem tette volna meg, de haynau hajthatatlan volt. Az ő szerepe által a sötét oldal legkegyetlenebb, legbrutálisabb cselekedetét hajtotta végre. A bosszúvágytól ittas gonosznak, a jók pusztítása mindennél nagyobb kielégülést jelentett.  Az aradi hősök soha nem kapták meg azt a tiszteletet, amit igazán érdemelnek. A vesztes szabadságharccal kapcsolják össze, és kevésbé az emberi nagyságukat és magyarságért vállalt életáldozatukat hangsúlyozzák. Itt az idő, hogy minden a helyére kerüljön. Az aradi 13 tábornok halála a mi túlélésünket jelentette. Ezzel csillapodott a gonosz mohó bosszúvágya. Ennek híján még évtizedekig marta volna a magyarság életerejét. Az aradi 13 halála elégtétel volt az enyhüléshez. Az ő életáldozatuk volt az ára, a továbbélők látszólagos nyugalmának. Ők a legkiválóbb és leghősiesebb emberi alakok, akiket a legnagyobb tisztelet illet meg. Nem mehetünk el a közömbösség és a tudatlanság mellett. Méltó megemlékezéseket kell szervezni szerte az országban, az ő tiszteletükre. Az ő haláluk által tarthattuk meg a túléléshez elengedhetetlen életerőnket, és az isteni gondviselés erősebb védettségét!

Áldás a nemzetre!

        A végjáték napjai meg vannak számlálva. Kevesen, de vagyunk akik az új élet kapujához értünk. A teremtés rendjéhez igazodni nem létszám kérdése. Akiknek sikerült, ott lesznek, akiknek nem, azok elbuktak. A tét nem az volt, hogy helyre áll-e a teremtés isteni rendje, hanem az, hogy kik lesznek jelen, és kiknek sikerül belépni, átbújni az 'Aranykapun'. 

        A fény harcosai mind egybegyűlnek akkor, és lesz nagy boldogság, vígadalom. Együtt leszünk szeretetben, megtisztult dicsőségben és áldott fényben. Hosszú ideje tartó vágyálom teljesül be ekkor, és menyegző menyegzőt követ.

Eggyé válik ismét a Teremtő és teremtett világa, ennek nászát üljük majd fényös boldogságba. Így érkezik a földre ismét rend és béke, az univerzum legszebb szigetére. Elapad minden viszály, hódítók többé nem kelnek át Dráván, Tiszán és Dunán. Glória készül a Kárpátok koszorúja fölé, vállalása az magyarikat  egekbe emelé. Így lészen, mert így kell lenni, az igazságot többé el nem lehet rejteni. Súlya lesz ismét a szónak, ezzel teremt a magyar az utókornak. Megláthatod mit írok magad is, ha szíved szeretettel töltöd csordultig. Igaz ennek minden betűje, mert lett-lészen Isten ennek teremtője.

Áldás a világra, áldás minden teremtett létezőre!

            Egy pillanat alatt öntötte el Annát a boldogság. Kedve lett volna hangosan felnevetni, de visszafogta magát, nehogy megzavarja az asztalok felett görnyedő kollégákat. Szelíd mosollyal tekintett hát végig maga körül. Talán nem is volt látható az arcán ez az aprócska mosoly, de belül érezte a szétáradó békét és nyugalmat, mely valami megmagyarázhatatlan boldogságforrásból fakadt. Valahányszor így érzett, tudta, hogy jó helyen van. Ezt a helyet ő Isten tenyerének nevezte, ahol az Isteni gondviselés és kegyelem áradt felé. Hálás volt ezért az érzésért. Egymagában, gyakran hangosan is kimondta, ’ Köszönöm Istenem ’. Legkedvesebb kolléganője, már-már barátnője, Éva, aki a szomszédos asztalnál ült, meglátta Anna arcán az elégedett mosolyt és boldogságtól csillogó tekintetét.  ’Végre történik valami’ – gondolta magában, mert kezdett már belefáradni monoton munkájába, amiből talán most, kizökkenhet egy rövid időre. Negyedik éve ugyanazt csinálta és már nagyon elege volt belőle. Gyakran gondolt arra, hogy itt hagyja ezt a munkát, és valami olyanba kezd, amiben örömét leli, de a változástól nagyon félt. ’Nem ugrálhat az ember manapság, örülhet, ha van munkája’ – csengett mindannyiszor élesen a fejében apja intése, így maradt hát adminisztrátor.

 Az asztal szélét elmarkolta, és közelebb húzta magát magas támlás gurulós székével Annához. A számítógép monitorja mellett odahajolt, és szemöldökét felhúzva, izgatottan kérdezte.

• Mi történt? Na, mesélj csak!
• Semmi különös! Mire gondolsz? – válaszolt széles mosollyal Anna
• Ne mondd nekem, látom, hogy valami van, hisz kicsattansz a derűtől! – sürgette a választ kedves kíváncsisággal a lány.

Anna sokat sejtető mosolyával önkéntelenül tovább csigázta Évát.

• Egyszerűen csak jól vagyok, örülök mindennek, ahogy neked is. – mondta csillogó szemekkel Anna.

Ha nem ismerte volna Annát, akkor bizonyára most hibbantnak gondolná. Miként is örülhet az ember csak úgy, minden ok nélkül? Különös lánynak tartotta, így hát nem akadt fenn a válaszán, és talán pont ezért is barátkozott vele.  Állandó optimizmusa és vidám természete messze a többiek fölé magasodott. Gyakran vigasztalt másokat, és fiatal kora ellenére, bölcs gondolataiból többször is merítettek kollégái. A munkáját is precízen végezte, emiatt a cég vezetése is szerette őt. Megbízható embernek tartották, akire mindig lehetett számítani. Nyíltságával és őszinte észrevételeivel nagy segítségére volt az irodának. Hamarosan 10 éve, hogy ide került. A kisujjában volt már minden, amit ezen a helyen tudni kellett. 

• Szóval? Fiú van a dologban, ugye? – faggatta továbbra is Annát.
• Áh, dehogy… – kacagott fel vidáman Éva kérdésén.

A nevetésre többen is felnéztek, és kedves pillantással nyugtázták a vidám megnyilvánulást. Az irodában nyolcan dolgoztak, mindannyian nők.  Az iroda egy földszinti polgári lakás összenyitott szobáiból lett kialakítva. A tágas tér ellenére megosztottság érződött a két szoba dolgozói között. Anna volt az egyetlen, akit mindkét oldal a magáénak érzett. A leterheltség időnként feszültté tette az embereket és akkor kevés is elég volt a konfliktusok kialakulásához. A túlórák és a fizetések miatt pedig mindig volt, aki elégedetlenkedett.  Többször előfordult, hogy Anna közbenjárása kellett egy-egy feszült helyzet oldásához. Olyan végtelen türelemmel hallgatott meg mindenkit, és ’oly szépen fogalmazta meg gondolatait, hogy attól bárki megszelídült volna. Annát még senki nem hallotta méltatlankodni. Előfordult, hogy ki is beszélték a háta mögött, hogy milyen furcsa egy szerzet. A legérdekesebbnek azt találták, hogy könnyedén vette a dolgokat, még a legrázósabb ügyeket is mosollyal vállalta be. Határidőre és pontosan végzett a feladataival, miközben nem látszott rajta stressz. Kiegyensúlyozott és békés volt minden pillanatban.

• Mi a titkod, Anna? – kérdezte őszinte tekintettel Éva
• Titok? Mire gondolsz, kedves barátnőm?
• Nézd! Évek óta vagyok a kollégád, és igen, talán barátnődnek is mondhatom magam, de nem értem, miként csinálod? Örökké vidám vagy mindenki szeret, és úgy viselkedsz, mintha semmi gondod nem lenne. Úgy ragyogsz néha, mintha tiéd lenne az egész világ.

Anna nagyon jól tudta, mire is gondol kedvelt kolléganője. Jól esett hallania mindezt, hisz hosszú utat tett meg idáig, tele megpróbáltatásokkal, hogy rátaláljon erre az érzésre. Megköszönte hát a szeretet hangján csengő dicsérő szavakat. Anna úgy tekintett az élet kihívásaira, mintegy akadálypályára, ahol lehetőséget kap arra, hogy megmutathassa a benne rejlő jóság és szeretet erejét. A legnehezebb helyzeteket vizsgához hasonlította, ahol emberi jellemből is számot adhatott. Felismerte, hogy valóban az élet a legnagyobb tanítómester, ezért oda is figyelt ’mesterére’.

• Tényleg szeretnéd tudni? – nézett mélyen a szemébe Anna.
• Tudtam, hogy van titkod! Persze, avass be, kérlek! – lelkendezett a kíváncsi lány.
• Tudod, a legtöbb ember elégedetlen önmagával és az életével. Nem vállalnak felelősséget sorsukért. Folyton másokra mutogatnak, hibáztatnak valakit, hogy igazolást keressenek torz világlátásukra. Valóságukat egy olyan lencsén keresztül szemlélik, amit hiedelmeik és félelmeik elhomályosítanak.
• Félelmeik? – kérdezett közbe Éva
• Az emberek többet gondolnak arra, amitől félnek, mint arra, amit szeretnének. Ez a gondolat pedig figyelmet és energiát ad a félelmeknek, és mintegy önbeteljesítő jóslat, megvalósítja azt. Akik a hiányt és nélkülözést élik folyton, azok azt az érzést táplálják és teszik valóságukká. Ők az örök elégedetlenkedők, akik nem értik miért nem érik el céljaikat. Ellenben azok, akik céljaikra figyelnek és a hála érzésével éltetnek mindent, ami körbe veszi őket, azok az elégedettség állapotában egyre magasabbra jutnak.
• Azt mondod, a félelmeik miatt elégedetlenek az emberek?
• Félnek változtatni, mert félnek a kudarctól, így többet gondolnak arra, mint a sikerre.
• A sikeres emberek nem félnek?
• A sikeres emberek leküzdik félelmeiket, mert erős vágy munkálkodik bennük, hogy valóra váltsák céljaikat. Látják maguk előtt a megvalósult álmot, pontos KÉPet vetítenek lelki szemeik elé, ezért KÉPesek is lesznek elérni azt. A céljukat összekapcsolják a magvalósuláskor elképzelt elégedettség és öröm érzésével.
• Honnan jön a félelem?
• A szeretet hiányából.
• Ezt nem értem!
• A félelem nem létezik, csak jelzi a szeretet hiányát. Például ha sötét van, az is csupán a fény hiánya.
• Ha jól értem, akkor a szeretet kizárja a félelmet?
• Pontosan!
• És honnan jön a szeretet?
• Minden változás belülről indul, így a szeretet is. Elsőként önmagunkhoz kell a legnagyobb szeretettel fordulni. Ahhoz a teremtményhez, akit az Isten saját képmására formált: Isten-emberi önvalónkhoz. Csak akkor lehetünk szeretetteljesek és elégedettek, ha feltétlen elfogadással vagyunk önmagunk iránt. Elfogadjuk, hogy tökéletlenségünk is a tökéletesség része, és szeretettel fordulunk ahhoz az egyetlen és megismételhetetlen szellemlényhez, akik valójában vagyunk. Ezen a ponton megtalálod a szeretet forrását, ami növekedésnek indul, és kiterjeszti magát az egyetemes emberiség javára.

Éva csodálattal hallgatta Anna szavait. Estig tudott volna kérdezni még, de a munkahelyi környezet nem volt alkalmas hosszabb beszélgetésre, ezért megegyeztek, hogy a jövőben jobban el fognak mélyülni ebben a rendkívül érdekes témában. …folyt.köv.