'Életünk egy kalandos utazás, és a legtöbben tudatában sem vagyunk annak a csodának, melyet létezésünk útja során átélni van szerencsénk.' Ezzel a mondattal kezdte meg könyvbemutatóját Paula Stanley azon a rendezvényen, melyet a Magyarok Világtalálkozója alkalmából rendeztek meg Budapesten. A világ minden tájáról érkeztek delegációk az eseményre, ahová Paulát is meghívták, hogy Belső-Ázsiában tett utazásának élményeiből készült könyvét bemutassa.
Az emelvényen elhangzott mondata után, a színpadon elhelyezett asztal mögül felemelte a széket, és elindult vele az első sorok felé. A színpadi háttérfények elhalványultak, a reflektorok Paula lépéseit kísérték. Végignézett több száz fős közönségén, majd leült. Több mint 80 országból érkeztek vendégek a magyarság kiemelkedő kulturális és tudományos értekezésére. Az őszülő, de kortalan írónő szemében alázattal teli szeretet ragyogott. Szelíden áradó mosolyával a jelenlévőkre hangolódott, majd elővette előre megírt bevezetőjét, és olvasni kezdett. A modern színházterem technikai berendezése kristálytisztán adta vissza Paula kis akcentussal, de szépen tagolt mondatait.
„Repülőre ültem és elindultam a biztonságot jelentő otthonomból. Az elhatározás már hosszú ideje élt bennem, ennek ellenére mégis fájdalmas volt magam mögött hagyni mindazt, ami azelőtt oly kedves volt számomra. Családomat egy szerencsétlen baleset során elveszítettem. Mindannyian útra keltek, hogy égi vállalásaik sorát, újabb küldetésben folytathassák, én pedig megkezdhessem életfeladatom szerinti földi utazásom következő szakaszát. Az emlékezés a fájdalom súlyával nehezedik rám majd’ másfél évtized után is. A szomorúság állandósult szívemben, mióta szeretteimtől külön utakon kell járnom. Így akarhatta a sors, hogy ez megtörténjen, ugyanis életükben, soha nem hoztam volna meg azt a döntést, aminek eredménye e könyv is, melyet most itt tarthatok a kezemben. Soha nem lett volna erőm, hogy szeretteimet elhagyjam, akik talán meg sem értették volna a bennem munkálkodó vágyat, melyről ma már tudom, hogy születésem óta velem élő küldetéstudat volt. Lelkemben az egyszerű kalandokon túlmutató felfedezés élményét kerestem örökké, ami nem fért volna össze a számomra legfontosabb dolgok elengedésével. Anyaként és feleségként a szolgálatot láttam magam előtt, elfeledve mindazt, ami legmélyebb vágyaimban mindig ott munkálkodott. E vágy megvalósulásáért az életüket adták azok, akiket mindennél jobban szerettem. Életáldozatot vállaltak azért, hogy ezt az utat megjárhassam, és kutatómunkám által a magyarság, és ezzel az emberiség javát szolgálhassam. Ennek az utazásnak és a könyvben leírt minden esemény gyümölcsének ily módon tehát ők is részesei.”
A bevezető mondatok után Paula elhalkult, majd a teremben ülőkre emelve tekintetét, így szólt: „Hálát adok minden pillanatban azért, hogy életük egy részében velük lehettem. Csodálatos emberek voltak, akik még halálukkal is az irántam érzett önzetlen szeretetükről tettek tanúbizonyságot.”
Láthatóan meglepte a közönséget az őszinte közvetlenséggel elhangzott, nem szokványos bevezető. Voltak gesztusok, amiből látszott, hogy ezt a megközelítést nem egyszerű befogadniuk.
Paula a könyv fölé hajolt, lapozott néhány oldalt, és felolvasott egy bekezdést.
„Belső Ázsia egy kicsiny, 10 milliós népéhez éreztem elhívást, akiknek négyezer éves történelme, szépséggel és titokkal teli kultúrája van, ahová maga Körösi Csoma Sándor a magyar őshazát kutatva igyekezett eljutni. Az ő küldetése nem fejeződhetett be, így az utókorra maradt, hogy feltárja azt a titkot, melyet még teljességgel nem ismert szándékból, de elrejtenek előlünk. "Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn–magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe." - fogalmazta meg Körösi Csoma kutató munkájának legfőbb célját. Elgondolkodtató, hogy a Tarim-medencében élő ujgur emberek többet tudnak rólunk, mint ahogy azt gondolnák a Kárpát-medencében élő magyarok. A nomád népek közül egyedül a magyarokat tekintik rokonaiknak. Az ujgurok eredetileg Mongóliában éltek, elődeik tagjai lehettek a hunok által ismert törzsszövetségnek. Ezt a helyiek is igazolták, az ujgur faluk lakói egymás után sorolták az általam is ismert szavakat. A magyar-ujgur nyelvben 4000 szópárhuzam fedezhető fel. „Az ujgur nép őslakos Ázsiában, eredetükről az a legenda járja, hogy élt Közép-Ázsiában két testvér. Tőlük származik e pusztai nép két csoportja: a kínai Hszincsiang területén élő népcsoport a „9 ujgur” népe, míg a „10 ujgur”, az onogurok Európába vándoroltak, s ők a magyarok ősei – tartja a máig is élő legenda. Az ujgurok a mai napig számon tartják a magyarságot, mint távoli rokonokat.”
Paula becsukta a könyvet, szemüvegét egy gyakorlott mozdulattal levette, és könnyed eleganciával felállt.
Kedves Magyarok! Kedves Ujgur testvérek! – szólította meg hallgatóságát, akik között ott ült az ujgur delegáció is.
Elnézésüket kérem, hogy nem tudom másképp megfogalmazni mondanivalómat, és kérem, ne ítéljék meg annak tartalmát, csak vigyék magukkal e gondolat magvát, hogy az a megfelelő pillanatban életre keljen és növekedésnek induljon. A magyarság őstörténetét tekintve, az akadémiai álláspontok szerinti ferdítések és csúsztatások sorával találkoztam a közel 10 éve tartó kutatómunkám során. Nem tisztem eldönteni, hogy a magyar tudományosság legnagyobb intézményében hozzáértő emberek ülnek-e, de azt tudom, hogy ha bármely nemzetnek a világon töredéke tárgyi és szellemi hagyatéka lenne, az a nemzet bizonyára minden lehetséges fórumon hangot adna annak, ellenben ez esetben, expedícióm és kutatómunkám jutalma az elhallgatás. A miértekre vannak már válaszok, melynek felkutatására bíztatom Önöket. A magyarság és az emberiség sorsa kéz a kézben jár. Az a világ, amit ma annak nevezünk, mohó és pusztító, láthatóan az önmegsemmisítés felé halad. Az utóbbi évszázadokban olyan gyors szellemi hanyatlásnak lehettünk szemtanúi, amire az emberiség korábbi időszakaiban nem volt példa. Látszólag ellentmond mindez azzal a ténnyel, hogy korunk technikai vívmányai elérték az űrléptéket. De ez ne tévessze meg Önöket, mert ha mindebbe belehelyezzük az embert, akkor nincs okunk az őszinte örömre, hisz mindeközben az ember elhagyatott és elidegenedett saját életterétől, aki már nem képes harmóniában és békében élni sem önmagával sem környezetével. Hogy kapcsolódik ez hozzánk magyarokhoz? Az emberiség szebb időket is megélt. Évezredes, magas szintű kultúrák épültek ki, melyekben az ember tisztelte és megbecsülte a természet adta javakat. Örökérvényű értékeket teremtett, és mindezt képes volt átadni utódainak. A szebb időket idéző értékeket kell ismét felfedeznünk magunkban és a körülöttünk létező mindenségben. Az emberiség kulturális bölcsőjéhez kell visszatérnünk, hogy emberi fajként újjászülethessünk, és a Teremtő akarata szerint, elfoglaljuk méltó helyünket a világban.
Helyre kell állítani az igazság és az Isteni kinyilatkoztatás rendjét, a szavaknak vissza kell nyerniük a maguk értelmét! Mert az igaz-ságból sem elvenni, sem hozzá tenni nem lehet, mert abból a gaz-ság vagy csak az iga marad. Az igazság önmagában is sziklaszilárdan áll. Azt semmilyen írás, egyezmény vagy alku meg nem másítja. Utazásom legnagyobb felfedezése ennek az igazságnak a felismerése. Ráébredtem emberi önvalóm legmélyebb rendeltetésére, egyéni és nemzetközösségi misszióm fontosságára. Le kell vetkőznünk az önkény adta dogmákat és hiedelmeket, új megközelítésekre van szükség, és ehhez kézenfekvő, hogy visszatérjünk gyökereinkhez, hogy új, egészséges hajtásokat tudjunk hozni. A népek és nemzetek többsége mára elvesztette hagyományait és gyökereit, amiből táplálhatná a jövő nemzedéket. Kevés olyan nép él a világban, amelyik együtt él hagyományaival, és képes előhívni ősemlékezetét. A legújabb régészeti, antropológiai, nyelvészeti és DNS kutatási eredmények azt mutatják, hogy nagy múltú, dicső nemzet vagyunk, és bizonyára fontos szerepet töltünk be az újkori megújhodás folyamatában is. Népmeséink, mondáink és szimbólumrendszerünk olyan ősi tudásról árulkodnak, melyre érdemes odafigyelni. Kérem Önöket, fenntartással fogadják mindezt, mert nem meggyőzni akarom Önöket, és nem hamis kiválasztottság tudatot kívánok sugallni, de én már tudom, és a könyvemből Önök is megtudhatják, hogy a magyarság örököse egy olyan tudásnak, melyre, és amelyből felépíthető egy igazabb és szeretetreméltóbb emberi jövő.
Isten áldja Önöket! Köszönöm, hogy meghallgattak!
Paula szavai mélyen megérintették hallgatóságát, néhány másodpercig felemelő csend ült még a teremben, majd az első összecsattanó tenyerek után egyre erősödött a siker elismeréseként járó taps. Az első sorokban ülők felálltak, és Paulához közeledve a kezüket nyújtották egy érintés erejéig. Az egymásra találásnak és az összetartozás érzésének együttes ereje mutatkozott meg ezekben az érintésekben. A szemekből hála és szeretet sugárzott, a szívek egyszerre dobbantak.
