Láthatatlan ember

Történetek egy bennünk élő világról

Lélek

2015. december 14. 18:40 - Kolonics Zoltán

Találkozás önmagammal

14943033427_19821cc8e3_n.jpgElcsigázott figyelemmel kísértem a felbukkanó alak útját.  A távolból is jól látható igyekezete elindította bennem a gondolatokat.  Vajon miért ilyen sietős? Honnan és hová iparkodhat ennyire, hogy lépteit így elnyújtja?  Bárhogy is legyen, szemeim ott felejtődtek az igyekvő lábak nyomában. A szapora és hosszú léptek határozott irányt adtak útjának. Gyalogszerrel ezen az erdőszéli göröngyös úton nem megszokott a sietős léptű ember. Magamon éreztem lélegzetvételét, ahogy azzal is ritmust ad tempójának. Egyre kíváncsibbá lettem, de a távolság nagy volt ahhoz, hogy adódott volna belőle akár egy köszöntés is.  Ruházata a poros úthoz kellően igazodott, még az is lehet, hogy napok óta ebben vándorolt.  Léptein tartotta tekintetét, és egy pillanatra sem csodált rá a táj gyönyörére, ami egyébként ebben a kora őszi időben varázslatos hangulattal borította a vidéket. A gödrökkel teli és kövekkel feltöltött gazdasági út, nehéz terep egy ilyen nagy lendülettel haladó embernek. A gondolatok egyre több kérdést vetettek fel bennem. Jól ismertem a környéket, hát egy pillanat alatt felmértem a lehetőségeket, miként provokálhatnék ki egy találkozást ezzel a furcsa idegennel.  Hamar összeraktam magamban egy olyan útvonalat, ahol elébe érhetek. A domb mögött húzódott egy mélyebb talajú, de rövidebb út a patak partjáig, ahová az a földút is vezet, melyen az idegen haladt. ’Ha igyekszem, talán elé vághatok’ – motyogtam magamban, és úgy döntöttem, hogy a patak fölött húzódó hídnál fogom bevárni. Ettől a pillanattól kezdve már másról kattogtak a gondolatok bennem. Nem a vándorra, hanem saját magamra irányult figyelmem. Számonkérő módon így korholtam magamat; ’ Ilyen ostoba ötletek miatt kell erőfeszítéseket tenned. Egyébként teljesen mindegy ki honnan és merre tart, tulajdonképpen miért érdekel ez téged. Jobb lenne hagyni az egészet és visszafordulni a napfénnyel teli dombtető felé.’ De a lábaim nem tágítottak az iránytól, ettől aztán a párbeszéd kisebb vitává fajult a fejemben, ahol pro és kontra érvek sorakoztak a kialakult helyzet mentén. ’ Nem hiszem el, csönd legyen végre!’ – a mondat fennhangon kicsúszott a számon, mintha valóban rendre kellett volna utasítani két veszekedő csibészt. ’ Őrület, mennyire elszemtelenedtek fejemben a szabadjára engedett gondolatatok. Jobb, ha tisztázunk néhány dolgot’ – állapítottam meg, hogy ezzel lezárhassam a kialakult vitát. Aztán egy különös érzés kerekedett bennem. Olyan volt, mintha egy figyelő is bekapcsolódott volna ebbe a monológba, és hirtelen ebből a helyzetből tekintettem magamra. Megszeppent hallgatásban érzékeltem a bennem kialakult változást.  A figyelő szerep felvétele megnyugtatott. A vita is elhalkult. Lépteim lelassultak, megálltam. Karjaimat leeresztve az égre szegeztem tekintetemet, és csak némán álltam. Földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul hagytam, hogy átjárjon a rám áradó nyugalom és béke, melynek forrását nem ismertem. Szemhéjam ellazult, arcomon kisimult a bőr. Éreztem, ahogy talpam találkozik a felázott földdel, és ahogy testemet gyengén simítja végig a langyos őszi szellő. Lélegzetem lassulni kezdett, és elmélyült bennem a csend. Azt sem bántam volna, ha örökre így kell maradnom. Teljesen átjárt egy szeretettel teli érzés, amiben semmi mást nem akartam, mint egyszerűen csak lenni. Az idő múlását nem érzékeltem, de hosszú percekig állhattam még mozdulatlanul. Már nem volt fontos, hogy az idegen miért és hová igyekszik. Találtam valamit az úton, amiért valójában egy lépést sem kellett tenni, mert az mindvégig ott volt bennem. Együtt élt velem, de csak most ébredtem rá, hogy egy vagyok vele. Figyelőként átélte velem életem minden rezdülését, sugallataival a kezdetektől segített utamon. Türelemmel várta ki a pillanatot, hogy a fejemben dúló gondolatviharok csendjében megmutathassa magát. Megértette velem, hogy én nem a gondolatom vagyok. A legbölcsebb és a felém legnagyobb szeretettel áradó létezőt ismertem fel benne, a lelket, akinek én vagyok a legfontosabb, hisz egy vagyok vele.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kolo-iro.blog.hu/api/trackback/id/tr828125706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása