Harmatos vízcseppek gördültek alá az óriás tölgy nagy leveleiről. Hosszasan hulltak a magas fáról, amíg földet nem értek.  A nap sugarai beszűrődtek a fa lombjai közt és lassan elérték az erdő mélyén elterülő avart.  A fényre megmozdult minden, életre kelt az erdő. Az esőcseppek elcsendesedtek, befogadta őket a szomjazók sokasága. Megérkezett az első madárfütty és vele tartott mindenki az ő boldogságában. Én is elhagytam menedékemet, és óvatos léptekkel, nyitott szemlélődésben haladtam az ösvényen. Szelíden egyenesedtek a fűszálak mellettem. Szorgos hangyahad indult hódító útjára. Néhányan közülük a fűszálak tetejéről hörpintettek még egyet a harmatból. A kidőlt, korhadt fa tövében hízott nagyra egy pöfeteg, örvendezett a kiadós csapadéknak, miközben egy tarka lepke szárította magát a gomba kalapján. Kergetőzve érkeztek társai, és gondtalan repültek tovább a nyár színeiben pompázó lepkék. Apró reccsenések hallatszottak a távolból, az állatok is megindultak.  Előbújtak hát menedékükből az erdő lakói a frissítő zápor után. Egy mókus hívta fel magára a figyelmet, játékos tekintettel követte utamat. Engedte, hogy hosszasan méregessem. Megálltam. A fa törzse mögött el-eltűnt az aprócska állat. Tán fogócskázni vagy inkább bújócskázni volna kedve, - tűnődtem. Társaságunkat egy nagy testű madár zavarta meg. Egy vércse foglalta el gallyakból rakott fészkét a fa tetején. Amíg e sólyomcsalád tagját figyeltem, szem elől tévesztettem kedves barátomat, a mókust. Az erdő és az ég határán maradt tekintetem. A lombok fölül elhúzódtak már a felhők, a nap akadálytalanul áraszthatta fényét. Akkor az ösvény, mint egy fénykapu, úgy rajzolódott ki előttem. Hívogatott az út, én pedig békésen haladtam rajta. Lépteimben erő volt, csak lábaim tudták, hová tartok. Körülöttem bokrok hajoltak a fényes útra, kísérve minden lépésem. A víz mosta ösvény óriásköveket kerültetett velem. Meredek kaptatók kanyarogtak egymást követően, szapora légzésem jelezte a kihívást. Az emelkedők oldalában kapaszkodó fák tisztelettel figyelték erőfeszítésem. Erő áradt belőlük, bíztattak a haladásra. Egyszerre húzott és tolt valami addig a pillanatig, amíg egy széles irtáshoz nem értem. Körbenézve megakadt a tekintetem egy majd’ az égig nyújtózkodó, szelíd méltósággal magasodó tölgyfán.

- Jöjj közelebb – szólított meg a fa, mintha várta volna már érkezésem. Óvatosan közelítettem egészen a fa tövéig, ahol óriás gyökerei a föld fölül indultak a mélybe. Közelebbről még hatalmasabbnak tűnt az átölelhetetlen szélességű törzsétől. Mindkét tenyeremet a mély barázdákkal teli, kissé szúrós kéregre helyeztem, és átéreztem az öreg fában élő fájdalmat. Szinte elállt a lélegzetem, olyan erősen hatott rám a szomorúsága. Szívem elszorult és az együttérzés előcsalta könnyeimet. Honnan és hogyan? –értetlenkedtem magamban egy pillanatig, aztán megkérdeztem, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy fával beszélgetek. - Mi bánt ennyire öreg tölgy? Tán nem is reméltem igazán választ, a fa azonban megszólalt.

– Öreg vagyok és sokat láttam. Itt élek nemzedékek óta, a bölcsek között is a legbölcsebbnek tart itt engem mindenki. Szomorúan kell látnom pusztulásunkat, amit az emberek mohósága és mérhetetlen önzősége okoz.

– Folytasd, kérlek! – vágtam közbe.

– Mi fák, az idők kezdete óta élünk együtt mindenkivel, így az emberekkel is. Erdőként menedéket adtunk a hozzánk fordulóknak. Befogadók voltunk, és az erdő javait örömmel osztottuk meg mindennel és mindenkivel.

– Mi történt? – kíváncsiskodtam.

– Látod magad körül ezt az irtást? Ez csak a kezdet. Amióta az embernek fontosabb az egyéni haszon megteremtése, mint egy élet- és létközösség fenntartása, azóta sorvad a világ, és vele sorvadunk mi is. Minden ésszerű magyarázaton felül van ez az önpusztító, önző viselkedés. Az együttélés szándéka és az együttérzés már nyomaiban sincs meg az egymásra is irigykedve tekintő, hasznot hajszoló emberben. A saját boldogulása előbbre való mindennél és mindenkinél.

– De hát én is ember vagyok! Miért mondod ezt nekem? – kérdeztem.

– Mert téged látva van remény, drága emberbarátom. – nyugtázta a bölcs tölgy.

– Ezt nem értem! – vontam össze a szemöldököm.

– Tudod, amikor beléptél az erdőbe, mi azonnal megéreztük, hogy a te szívedben szeretet lakozik. Tiszta a lelked és nemes a szándékod. Nincs benned ítélkezés, harag és nem gyűlölködsz, ahogy azt ma a legtöbben teszik. Kihunyt belőled minden önző vágy, rábíztad magad Istenre, ahogy mi is,…és ez reményt ad nekünk!Ezért vezetett az erdő hozzám.

– Mit kérsz tőlem, drága bölcs tölgyfa? – kérdeztem döbbenten.

– Arra kérlek, hogy vidd el az üzenetet az embereknek, és segíts szeretetet gyújtani szívükben, hogy az ember újra barátságot kössön önmagával és a természettel, hogy megváltozhasson a világ!

            Egy ideig némán álltam az égig érő tölgyfa alatt. Igyekeztem feldolgozni a történteket. Az elhatározás néhány pillanat múlva meg is született bennem. Ki nem mondott ígéretemmel felnéztem az öreg tölgyre, és szerető, óriás-öleléssel tettem fogadalmat előtte. Búcsúzásul körbejártam a bölcs fa széles törzsét, tenyeremmel végig simítva azt, és elindultam vissza az ösvényen, hogy a bölcs tölgy üzenetét elvigyem az embereknek.